Asztal és mágnes
dr. Tóth András
Ez most nem igazán egy tanulmány. Több is, és kevesebb is. Ez a válság mizéria egészen elképesztő dolgokat hoz felszínre. Az ilyen kavarodás alkalmat teremt arra, hogy az ember a megszokott álcák és klisék mögé lásson és a napi rutint messze meghaladó dolgokkal szembesüljön.
Ilyenkor kérdések merülnek fel: Vajon mindig jó, ha az ember dolgai mindig stabilan mennek? Nincsenek a válságban jó dolgok? Igen, tudom, rengeteg személyes tragédia van az elbocsátás számláló minden számjegye mögött. De mégis.
Most készülök erre az egészen egyedülálló konferenciára, ami teljesen más, mint minden korábbi, amin valaha előadtam. Itt nagyon magasra állították a lécet: hét (rajtam kívül) rendkívül karizmatikus előadó, teljesen más és különleges nézőpontból, egészen mélyen próbálja megmutatni, hogyan is kell ezt a válságot kezelni. Most én is kénytelen vagyok magam mélyebbre ásni a hétköznapok pénzügyeinek tervezési szintjénél, messze mélyebbre. És furcsa gondolatszilánkok jutnak az eszembe.
Például itt van az egyik kolléganőm, aki minden nyaralásán (szép helyekre jár, ő szakma egyik sztárja) direkt vadászik a legszebb képeslapra és elküldi a volt főnökének. Rajta csak annyi: „Köszönöm”. Egy kórháznak volt a gazdasági középvezetője, amikor a főnöke botrányosan és igazságtalanul kidobta az állásából, majdnem két évtized becsületes munka után. Így került hozzánk, ahol életében először tényleg kifuthatta a képességeit. Pocsékul érezte magát, amikor kidobták? De mennyire! Így utólag bánja? Dehogy bánja! Ha ez nem történik meg vele, kisnyugdíjasként végzi, nagyon unalmas 40 évnyi szolgálat után és sose jön rá mi is lehetett volna belőle.
Aztán hallgatják a gyerekeim a Kalákától megzenésítve Tandori Dezső: Az asztal című versét. Le is írom, mert hátborzongató:
Mackómnak volt egy asztala,
de eltűnt egyszer éjszaka,
és ami itt csakugyan nagy baj,
reggelre se lett meg az asztal.
Hova lett a jó kis asztalom?
És hasztalan vigasztalom.
Megyünk az asztalboltba,
ott asztalok állnak sorra.
Komoly asztalok, víg asztalok.
De mind másik. A mackóm konok.
Megkérdezem: Hát most mi legyen?
Ez se? Meg ez se? Meg ez se? Meg ez se?
Legyen újra tegnap este!
Akkor meglenne az asztalom!
És nem veszne el, állíthatom!
Nem fogok verset elemezni - bár nagy kedvem lenne hozzá – de azt látom, az emberek jelentős része így áll a változásokhoz, mint ez a nem túl eszes kismackó. A világ most nagyon-nagyot változik. Ezt eddig is tudtuk, sejtettük, hogy ez majd egyszer bekövetkezik. Például gondoltuk, hogy a jóléti babusgatás, meg az össznemzeti eladósodás, sokáig nem tartható. Aztán egyszer, csak nem apránként, hanem hirtelen tűnik el a konyhaasztal. És most mindenki azt akarja, hogy legyen tegnap este. De tegnap este akkor sem lesz, ha ezt országunk lakossága döntő többséggel megszavazza.
Meg aztán jönnek az újságírók. Vénségemre megértem, hogy én legyek minden lap kedvenc válságügyi nyilatkozója. És az újságírók hozzák az olvasói leveleket, de milyeneket! (Ilyeneket nekem nem is mer senki sem küldeni…) Elmesélem a leghátborzongatóbbakat.
Az egyiket egy friss diplomás közgazdász (sicc) kislány írta: Jutalomból a diploma szerzése alkalmából a szülei befizettek neki egy belvárosi újépítésű 36 négyzetméteres kislakásra 16 millió forintos árért. A kezdő részletet kifizették, a részleteket fizesse ő majd a fizetéséből. Mindez történt a nyár derekán. Természetesen jen alapú hitelt vett fel, mert az volt a legolcsóbb. Most pedig ott találta magát, hogy az első fizetésével lényegében azonos nagyságú a lakása havi törlesztő részlete! Most esténként másodállásban mosogat, és a szüleihez jár enni. A lakás természetesen ennyiért másodforgalomba eladhatatlan, pláne mostanában. (Ebben a dologban a legszörnyűbb, hogy mindenki a legjobbat akarta, erején felül…)
Aztán itt a másik levél: adott egy fiatal pár, akik vettek egy Suzukit 10 éves részletre (mert így olcsó), természetesen valuta alapon. De most, hogy a forint árfolyamának gyöngülése miatt felment a törlesztő részlet, nem tudják már fizetni. És most döbbentek rá, hogy a banknak ma 600.000Ft-al többel tartoznak, mint amennyiért a szabadpiacon a használt autót el lehet adni.
Mit lehet ilyenkor tenni? Egyik blog hozzászóló idézte egyszer egy ilyen hasonló esetre Pilinszkyt: “Ti mindent problémának láttok, és mindenre megoldást kerestek. Pedig az életben tragédiák is vannak, amire nincs megoldás. Csak részvét.”
Hát igen mondhatnám, hogy részvétem. Mert olyan ez, mintha a tizedik emeletről kiugrik valaki, és estében a nyolcadik emelet magasságában felhív, hogy bocs, meggondoltam magam, most mit csináljak? A helyzet azért nem ennyire rossz. Küzdjenek! Töprengjenek! Az amerikai közmondás szerint semmi sem indítja el annyira az ember fantáziáját, mintha tudja, hogy másnap felakasztják.
Önök meg tanuljanak mások kárán, próbálják meglátni a válság felfelé vivő oldalát. Ja és ha tehetik, jöjjenek el a konferenciára!
Én is állást váltani kényszerültem, igaz, nem a válság hatására, de lényegében azzal egyidőben. Számomra egy dolog lett nagyon világos.
Kövesd a pénzügyeidet! Látni kell a bevételeket és a kiadásokat. Nem baj, ha nem tudsz pontos számokat mondani, becsülni mindig lehet. S ha az jön ki, hogy minimális a megtakarítás, vagy épp semmi se, akkor ne végy fel hitelt. (Személy szerint nekem a hitel olyan, mintha szerződést kötnék az ördöggel. Szóva kerülöm, de el tudok képzelni olyat, hogy valakinek szüksége van rá.)
És mégvalami. Ha követem a bevételeim és a kiadásim alakulását, akkor pénzügyileg legfeljebb csak kellemes meglepetések jöhetnek.
A doktor úr ismét fején találta a szöget! Hiszen “minden rosszban van valami jó” csak meg kell azt keresni. Saját példám: éveken át minimálbérért güriztem, majd élettársam unszolására elvégeztem egy tanfolyamot, amit után rövidesen jó 40 %-as magasabb fizetésért tudtam állást változtatni. A plussz pénzből, ezen blog igen jótékony pénzügyi nevelő hatására, elkezdtem takarékoskodni. Nem nagy összeggel, de már nekem is vannak pénzügyeim. Figyelem a híreket, osztok-szorzok… de nem esek kétségbe, mert alapvetően derűsen szemlélem a világot. Hát fel a fejjel kedves Olvasók!
Én a közgazdász hölgy esetéhez szólnék. Az én lányom is közelmúltban végzett közgazda. Mi távol lakunk Budapesttől, a leányzó pedig a fővárosban kapott tűrhetően fizető állást (több a kezdő fizetése, mint a diplomás anyjáé több, mint 30 éves munkaviszonnyal). Ezért a leányzó albérletben lakik annak minden előnyével és hátrányával együtt. A feleségem időnként rágja a fülemet, hogy lakást kellene ennek a lánynak venni. Én azon a véleményen vagyok, hogy addíg, amíg a fizetéséből nem futja a törlesztőrészlet és a rezsi kifizetése, nincs értelme erről beszélni. Jelenlegi helyzetben a két biztos kiadás megközelíti a fizetésének összegét. Miből tartja fenn magát? Étkézés, ruházkodás, szórakozás? És ez hosszú távú, azaz a helyzet nem fog lényegesen változni (a kiadások tekintetében), legalábbis csökkenni biztosan. Nem beszélve olyan helyzetről, hogy bármikor munkanélküli lehet. Rövid ideig be tudunk segíteni, de hosszabb időn keresztül nekünk is megélhetési gondot jelenthet, nem beszélve arról, hogy mi is utcára kerülhetünk.
Ahogy apám mondta az említett ostobaságokra: a tanulópénzt meg kell fizetni. Nem cinikusan mondom, de ez egy tanulási folyamat itthon. Ez az ára…
No igen, a tanulópénz… Mindenesetre a pénzügyek követése arra is jó, hogy az ember ne nyújtózkodjon tovább, mint a takarója ér - de legalábbis lássuk, hogy hol is ér véget az.
Az tény, hogy mi, magyarok jobban szeretünk saját tulajdonban lakni, mint albérelni. Tényleg jobb a saját lakás, ez nem vitás. De ha tényleg fenyeget, hogy akármikor munkanélküli is lehet, akkor hiába a nagy fizetés. Arról nem is szólva, hogy ha kap következő munkát - bízom benne, hogy kap - és az a város másik felén van, akkor talán könnyebb lesz váltani albérletből.
1. Nem viccből javasolják, hogy a hiteltörlesztés ne haladja meg a bevételünk 1/3-át. Nem viccből vizsgálja a bank. Ez egy tapasztalati szám, ez alatt nem szoktak bebukni általában a hitelek. A bankot átverhetjük, saját sorsunkat azonban nem.
2. Aki azt hiszi, hogy jó üzlet autót venni úgy, hogy a hiteltartozásunk annak használata során 9,9 évig nem éri el a piaci értékét, annak kezitcsókolom, nem sajnálom, fizesse a tanulópénzt. Lehet járni évekig BKV-val és biciklivel is, a gyaloglás pedig kifejezetten egészséges. Saját kárán tanul az, akinek nincs józan parasztesze. Addig nyújtózkodj…
3. Átlagék (nem tényleges minimálbéresek, hanem átlagék) tulajdonképp ugyanúgy élnek, ha 200 ezret vagy 220 ezret költenek havonta, meg se érzik a különbséget. Pont ez a 20 ezer hiányzik majd, ha jön az elbocsátó szép üzenet, véletlen baleset, vagy ünnepeljük a 62,65. szülinapunkat. Nincs visszaút.
Itt is érdemes elővenni azt a bizonyos 10%-ot (szerintem ez jobb, mint a bevétel 1/3-a).
Szerintem nem mindig rossz a banki hitel. persze alapos indokkal kell felvenni.
annak idején a lakáshitelem felvételénél sok bankban nem értették, miért ragaszkodom az előtörlesztéshez? ma már nem bánom, hogy minél hamarabb túl vagyok rajta.
tudom a bank, az előtörlesztéssel talán kamatot veszített, viszont így nem egy hitelt veszek fel egy életre, hanem ha szükséges, “jöhet a következő”.
Az én szüleim dolgos paraszt emberek voltak az átkosban, nem voltak kitanítva-kitanítattva, de mindíg azt sulykolták belém, hogy “Ne nyujtózkodj tovább mint ameddig a takaród ér! Csak tartozásod ne legyen! Legfontosabb a számlák kifizetése, a maradék pénzeddel gazdálkodj!” Talán időtálló gondolatok.
Én is csatlakoznék az előttem szólókhoz. Van akinek a saját kárán kell megtanulni azt, hogy ne vegyen fel hiteleket olyan cikkekre amik nélkül el lehet lenni. Hallottam már “de hát autó az kell”, ok kell, de “TV az kell”, persze… de így mindenre rá lehetne fogni. Kiyoshaki azt mondja előbb vegyünk eszközöket amik pénzt termelnek, majd utána az általuk megtermelt pénzből költsünk luxuscikkekre. Ettől függetlenül a hiteleket sem lehet elítélni alapból, mert van aki azt forgatja be elég eredményes haszonnal, de ehhez érteni kell.