Ajándékozzuk el saját biztonságunkat!
dr. Tóth András
Mi azt szoktuk ajánlani minden ügyfelünknek, hogy a család hat havi költségvetésével megegyező nagyságú rövidtávú tartalékalappal rendelkezzenek. Erre két fajta reagálás lehetséges. Egyik véglet, amit a feleségem mondott: “Téged meg fognak verni az utcán! Honnan rakjanak ennyi pénzt félre az emberek?!” Másik véglet a német kollégáinké. ők nemes egyszerűséggel felelőtlennek bélyegeztek bennünket, mert miféle dolog, hogy ilyen kevés tartaléka legyen egy családnak, pláne manapság! Náluk az ajánlás, a 12 havi tartalék.
A filmbéli Dávodi család pont úgy élt, mint a mai magyarok többsége: minimális tartalékkal. (Mindössze egy-kétszázezer forint – ez nagyjából két hétre futná nekik). Ennek következtében büntetésből az életükben kétszer is kifizették a hat havi tartalék, közel másfél millió forintot – csak nem maguknak.
Első esetben mindez a jelenlegi lakásuk megvásárlásánál történt. Öt évvel ezelőtt teljesen szerelmesek lettek egy lakásba és így egy sokszereplős lakásvásárlási láncba keveredtek. Ilyenkor mindenki arra vár, hogy fizessen már a vevője, hogy abból fizesse ki az ő új lakását – és így tovább. Ilyen feszült helyzetben nagyon nehéz az optimális hitelt felvenni. Nekik azonban a dolgok szerencsétlen összejátszása folytán sikerült egy különösen rossz hitelbe belefutniuk: egy szabadfelhasználású jelzáloghitel és egy ingatlan fedezetű személyi kölcsön kombinációjába. Gondolom, mindenki tudja, hogy a hiteleknél a bank megpróbál olyan helyzetet teremteni, hogy az ügyfél a magasabb kamatú konstrukciót válassza. Gyorsabb elintézés, kevésbé kekec feltételek az adósoknak – cserébe magasabb kamatok. Így jártak ők is: a gyorsabb elintézés fejében ők öt éven keresztül több mint húszezer forinttal fizettek többet a törlesztőrészletben.
Utólag persze könnyű okosnak lenni. Ha akkor rendelkezésre áll egy tisztességes tartalékalap, akkor akár egy bérelt lakásban is lakhattak volna, amíg elintéznek egy normális hitelt. De nekik nem volt tartalékalapjuk és az idő sürgetett. Így lett egy jó pocsék hitelük. És ezután a banknak 5 év alatt kifizettek plusz közel másfél milliót. Így viszont most már tényleg teljesen jogosan teszi fel mindenki a kérdést: “Hogyan rakhat félre bárki is hat havi tartalékot? Miből?” Én megértem, hogy minden magyarnak szívügye a bankok támogatása, és a jó nagymamákhoz hasonlóan a szájától is megvonja a falatot, hogy a kis kedvenc bankjának még egy kis pénzt csúsztasson a zsebébe, de azért ez túlzás. Ahelyett, hogy magunknak gyűjtenénk, odaadjuk a banknak a saját biztonsági tartalékainkat…
Pedig a filmbéli családnak az elmúlt évben ismét nagy szüksége lett volna erre az elajándékozott tartalékra, hiszen másodszor is nehéz helyzetbe kerültek: az anyuka elvesztette az állását. Kénytelenek voltak a család szeme fénye autóját lecserélni egy sokkal olcsóbbra – természetesen a jelenlegi válsághelyzetben nagy veszteséggel. Még így is éppen határán mozogtak a családi költségvetés teljes összeomlásának…
Meg kell mondanom, a forgatás során, őszintén megszerettem a Dávodi családot. Ők mintapéldája a jó szándékú, küszködő és küzdő magyar családoknak. Ugyanakkor pénzügyi műveltségük is teljesen átlagos – azaz majdnem nulla. Ezért kerülnek újra és újra pénzügyi húsdarálóba, ezért vágják meg őket a bankok és ezért egyensúlyoznak a létbizonytalanság határán.
Ezen persze lehet fintorogni, de honnan tanultak volna meg a pénzzel bánni? A magyar iskolarendszerből a pénzügyek tanítása teljesen hiányzik. A DNS makrószerkezete, Ady Endre összes szeretője időrendben, vagy a mohácsi csata részletes lefolyása – ezek olyan dolgok, amikkel nap-nap után találkozik az ember: ezért minden diák meg is tanulja. De a pénzügyek? Hol találkozik bárki is a hétköznapi életben pénzzel? Minek erről tanulni? Ráadásul még titokban a szüleinktől sem tudjuk ellesni a pénzzel való bánást, hiszen a szocializmusban nevelkedett nemzedék teljesen más körülmények közt szocializálódott.
A Dávodi család most szerencsés. Hitelszakértőink kicserélik a hiteleiket egy jobbra. Így a különbséget most már nem a banknak fizetik, hanem maguknak kezdhetnek tartalékokat építeni. Megtanultak egy-két alap pénzkezelési trükköt, munkát kerestünk az anyukának. Hamarosan elkezdhetnek a nyugdíjukra is félretenni, hiszen mindketten a 2013-as nyugdíjreform után fognak csak visszavonulni, és így jobbára már maguknak kell magukról gondoskodniuk. Ők lassan sínre kerülnek. Most már csak egy bő millió hasonló magyar család maradt…
Mi ebből a tanulság: sokféle. Először is gondolja meg, Ön hogyan pénzeli a bankokat, biztosítókat. Ha úgy érzi, talán nem optimális amit fizet, keresse meg egy konzultációra hiteltanácsadó és biztosítási és befektetési szakértő kollégáinkat. Másrészt, ne sajnálja megtanulni maga is a pénzügyeket: jöjjenek el előadásainkra és egyszer az életben tervezzék meg életre szólóan pénzügyeiket a Pénzügyi Tervezési Műhelygyakorlaton. Ne felejtse el az örök tanulságot: A világon a legdrágább dolog pénzügyileg műveletlennek maradni…
Nagyon régóta olvasom a blogját.
Ez mind szép meg jó, sok mindenben egyetértek Önnel, sok mindenben nem, de ez így rendben is van.
Sőt, találkoztam is egy kollégájával, számolgattunk, beszélgettünk sokat.
A baj az, hogy szerintem nem az az “átlag család” akit Ön annak gondol.
Mi egy átlag család vagyunk. Nincs saját lakásunk (se lakáshitelünk), hanem szüleimmel lakunk együtt. Így minimális a rezsi kiadásunk is.
Egyetlen kötelezettségünk az autó részlete, de az is csak 18.000Ft, ráadásul alig 1 év múlva lejár. Van két gyerekünk, egy 7 éves, és egy pár hónapos. Feleségem otthon van GYES -en, és dolgozok. Szerintem ez egy “átlag” család. Nem pedig azok a végletekig eladósodott, lakás autó és plazmatv hitellel felszereltek, akikkel folyton példálózik.
Na de mit csináljunk mi?
Szeretnénk saját lakást/házat.
De esélyünk sincs.
Ruhára, tartós cikkekre szinte semmit nem költünk, rezsink minimális, törlesztőnk minimális, élelmiszerre is csak a szükséges minimumot költjük, talán a legnagyobb kiadás a kisbabánkhoz kapcsolódik, pelenka, oltások, bébiétel, stb..
Erre jön az üzletkötőjük, és azt mondja, ha évi 200.000 -et egyben nem tudunk félre tenni, akkor nem is tud ajánlani nekünk semmilyen konstrukciót.
Honnan tudnánk?
Hónap végén úgy marad 10.000-15.000 Ft -unk.
Ebből szeretnénk takarákoskodni.
De ebből persze nem lehet.
Mert ha bankba tesszük, akkor az értéke még csökken is köszönhetően az alacsony kamat és a magas inflációnak.
Pénzügyi befektetésbe (pl. Önök) nem tehetjük, mert ahhoz kevés, és ennyivel szóba sem állnak velünk.
Akkor mégis mit kellene tennünk?
Sajnos a valóság az bizony ez!
Amennyit meg tudunk takarítani az egy megtakarításhoz kevés, bankban meg csak romlik az értéke.
Saját lakást venni, vagy akár csak az önerőt összegyűjteni esélyünk sincs.
Ez a magyar átlag tisztelt Uram.
És bizony erre, Önök sem tudnak semmilyen megoldást ajánlani..
Tisztelt Kombany!
Tökéletesen megértem Önt, igaza van. Egy cikket mégis javasolnék Önnek erről a honlapról: a “Biztonsági tartalék” címűt – ha ezt meg tudják valósítani (ha apránként is), akkor már sokat tettek az anyagi biztonságukért. Utána pedig talán lassanként össze tudnak majd gyűjteni egy egyösszegű befektetésre való kisebb összeget is. ÉS FŐLEG: Sok boldogságot kívánok Önöknek a két kisgyerekhez!
Kedves Kombany! Sok boldog, családban eltöltött, hosszú éveket kívánok. Teljesen egyet értek Önnel, de hadd osszak meg Önnel egy tippet (nekem bejött
): szóval amíg az ember csak pár ezer forintot tud összerakni, addig bizony a legjobb megoldás a bankbetét, mert ugyan az inflációval nem tart lépést, de nem is veszít annyit az értékéből, mintha a pénzt a befőttes üvegben tartaná a spájzban. Aztán amikor összejött az a bizonyos 200 000, akkor már lehet tovább lépni. De – és valószínűleg most fognak megkövezni – az is egy megoldás, hogy minden nagyobb összeget (és itt most 100 000-re gondolok) más konstrukcióba (pl. befektetési alapok, állampapírok, stb) fektet. Egyet azonban SOHA NE TEGYEN! Ne legyintsen és mondja azt, hogy “mi az a 10-15 000 forint havonta” és ne költse el ezzel a mozdulattal. Tapasztalatom szerint ez az a cselekedet, ami megkülönbözteti a tehetős embert a szegénytől. Tehetős embertől soha ilyen mondatot nem hallottam, mert ők általában a keveset is becsülik.