A céltalanság veszélyei
dr. Tóth András
Én réges-régen fizikusként diplomáztam és szereztem doktori fokozatot. A fizikusoknak – ha nem tudnák – azt tanítják, hogy az egyetlen lényeges dolog a világon, a látható és mérhető anyagi valóság. Aztán ahogy öregedtem és pláne amióta hosszú pénzügyi tanácsadói pályámat futom – rá kellett jönnöm, hogy a dolgok nem egészen így áll.
Mi a lényeg? Az életben az emberek életét alapvetően az határozza meg, hogy milyen célokat tűznek ki maguknak. Alapvetően az, hogy mi lesz az életünkben, azt nem az határozza meg, milyenek a körülményeink, van-e szerencsénk, vagy sem, hanem az, hogy mit akarunk elérni, milyen céljaink vannak.
Mondok néhány példát erre. A súlyos esetekkel foglalkozó orvosok állítják, hogy a beteg felépülése alapvetően attól függ, hogy van-e célja és meg akar-e gyógyulni. Akinek komoly oka van arra, hogy meggyógyuljon, (vagy akár komoly okot teremt magának!) az meggyógyul.
Célok nélkül még egy egészséges ember is könnyen meghal. Több fiatal, 50 körüli nyugdíjas rendőr is járt nálam mostanában, (a rendőrök eddig még 25 év szolgálat után nyugdíjba mehettek). Mindegyik állította, hogy rendszeresen és gyakran előfordul, hogy a makkegészséges, bőven 60 alatti frissnyugdíjas rendőr kollégájuk, pár év alatt meghalt – mert úgy érezték, nincs miért élniük.
Mondok egy pozitív példát. Magyarország ingatlanpiaca világelső: nálunk a lakosság 93%-a a saját tulajdonú házában, lakásában lakik. (Összehasonlításként ez az arány a legtöbb fejlett országban 60% alatt van.) Sok közgazdász szerint egy ilyen magas arányú magántulajdonú lakásállomány egyszerűen lehetetlen. Az emberek jelentős része nem lenne képes lakást vásárolni. A dolog azonban nem így működnek.
Hogy keletkezik egy ilyen lehetetlen? Nézzünk meg egy átlagos fiatalt! Abban nő fel, hogy körülötte mindenkinek van saját lakása. Amikor elkezd dolgozni, teljesen sajátjának érzi a célt, muszáj, hogy neki is legyen egy saját lakása. Ezért messze az átlag erőfeszítés felett megtesz majd mindent a következő években, hogy neki is legyen saját lakása. És a kör a következő generációban újra indul. A közgazdászok, meg csak vakarják a fejüket a “csoda” láttán!
Az emberek többsége, nem tűz ki hosszútávú célokat. Időnként álmodoznak, meg mindenféle ködös elképzelés kavarognak az agyukban, de igazából nem terveznek.
Mert célokat tervezni nem könnyű. A legtöbben úgy gondolják, hogy ez igazán egyszerű: veszünk egy darab papírt és leírjuk, mi mindent szeretnénk.
Erre sokan azt mondják: minek leírni? Elég, ha fejben kitalálom! Nem elég… A leírt szónak az ereje hatalmas. A kínai mondás szerint a leghalványabb tintával leírt szó is erősebb, mint a leghangosabban kimondott.
A népszerű történet szerint, a Yale egyetemen 1953-ban felérést végeztek a végzős hallgatók körében, kinek vannak leírt hosszútávú céljai. Mindössze 3%-nak volt. Majd 20 év múlva újra elvégezve a felmérést, kiderült, hogy ennek a 3%-nak nagyobb a vagyona, mint a maradék 97%-nak.
Ez a történet nagyon szép és nagyon szemléletes – csak egy baj van vele, hogy nem igaz. Így ebben a formában ez egy városi legenda. És a gond az, hogy eddig hasonló felméréseket még senki sem végzett. Rövid távon a pszichológusok már egyértelműen bizonyították, hogy a leírt hosszútávú célkitűzés erősen segíti a megvalósulást, de húsz évet még senki sem tudott rászánni a dologra.
Ettől függetlenül ez a dolog nagyon is működik. De miért kell leírni? Erre több fajta elmélet is született.
Doubravszky György kicsit ezoterikusan ezt a következőképpen fogalmazta meg: Tegyük fel, hogy van egy emberek feletti valamiféle szellemi hatalom, ami jóindulatú. Jót szeretne velünk tenni, szeretné a kívánságainkat teljesíteni. Bele néz a fejünkbe, és mit lát? Egy nagy káoszt, kavargó, egymásnak ellentmondó vágyak kusza halmazát. Hol azt kívánjuk, hogy a szomszéd tehene dögöljön meg, hol meg azt, hogy a szomszéd maga. Ezt a mi jó szellemünk képtelen teljesíteni. Ezzel szemben, ha leírjuk mik a hosszútávú céljaink, ez számára egy “bevásárló lista” és szépen elkezdheti teljesíteni.
A pszichológusok szerint a cél leírása elköteleződés a cél mellett. És aki elkötelezi magát valami mellett, az sokkal valószínűbb, hogy meg is valósítja. Fogalmam sincs hogyan, de ez a dolog működik.
Akárhogy is nézzük, a legnagyobb sikert biztosító tettünk, ha életünk nagy céljait meghatározzuk, és ezek leírjuk. Én már válogatós lettem: akinek nincsenek hosszútávú céljai, azoknak előre mondom, nem tudok segíteni. Az nem baj, ha nagyon nagy (akár lehetetlenek tűnő) dolgokat terveztek meg: ha nagyon akarják megoldható. De ha csak azon töprengenek, miből oldják meg a holnapi bevásárlást, akkor menjenek a lottózóba.
Még egyszer megismétlem: a siker legfontosabb összetevője, ha kitűzzük a céljainkat. Mert ha ez megvan, biztos hogy megtalálják az ahhoz vezető utat, és csak találnak valakit, aki tényleg segít ezt megvalósítani.
Tökéletes összefoglalás és magyarázat. Ehhez én már nem tudok mit hozzáfűzni.
Tisztelt Toth Andras!
Ujabb ertekes tanacsokkal teli cikk, gratulalni tudok.
Koszonom
JÓL BESZÉLSZ FATER…CSAK NEHÉZ EZEKET A DOLGOKAT BELEVERN OLYANOK FEJÉBE AKIK ..NEM IS KARNAK TAKARÉKOSKODNI
“Magyarország ingatlanpiaca világelső: nálunk a lakosság 93%-a a saját tulajdonú házában, lakásában lakik.”
Bocsánat, de úgy gondolom pontosítani kellene, mert ezt úgy is értelmezhetjük, mintha ez a 93% önerőből vásárolt volna lakást, de ezt kétlem. Amennyiben az ingatlanra hitelt kellett felvenni, az éppúgy nem az ő tulajdona, mintha csak bérelné azt. Kivéve ha már törlesztette adósságát, de még így sem hiszem, hogy kijön a 93%.
Szóval, magyar ingatlanügyben én nagy csodát nem látok…
Nagyon jo cikk, ezzel 100%-osan egyetertek!
Koszonom.
Tisztelt Tóth András Úr!
A cikkében leírtakkal majdnem teljesen egyetértek. Egyetlen apró hozzáfűznivalóm azonban lenne ahhoz a megjegyzéséhez, hogy a magyar lakosság 93%-a saját tulajdonú ingatlanban lakik. Gyakran olvasom egyéb oldalakon, cikkekben, hogy ebben szinte világelsők vagyunk, kicsit mintha tévedés lenne a részünkről, hogy “miért veszel ingatlant, mikor bérelhetnél is?”
Németországi utazásaink során kint élő rokonaink tájékoztattak, hogy ott senkit sem hagynak az utcára kerülni. Ha valaki elveszti sz állását, nem tudja fizetni a bérleti díjat, az államtól kap egy szükséglakást (olyan állapotút, amilyennek sok magyar fiatal örülne), plusz 350 euro körüli segélyt, amiből a rezsijét és az ételét fizetni tudja. Ilyen körülmények között, amikor ennyire erős a szociális háló, nem fáj az ember feje, hogy mi lesz, ha nem lesz munkám? Fogom-e tudni fizetni a fizetnivalókat? Az állam úgy is megsegít, ha bajba kerülök. Ilyen feltételek mellett én sem törekednék arra, hogy mindenképpen saját ingatlanom legyen. (Mindamellett egy német fizetés tizedéből lehet bérelni egy lakást, míg nálunk a fizetés felét is elviszi.)
Ha idehaza elvesztem a munkámat és olyan balga voltam, hogy nem takarékoskodtam, miből fizetem az albérletet? Nincstelenként utcára kerülök?
Szerintem a legtöbb embernek egy biztonságot jelent saját ingatlana, amit még mindig kisebbre tud cserélni, hitelt tud rá felvenni, stb. ha baj van.
Így ezért nem értem, hogy miért baj az, hogy a magyar ember a biztonságra törekszik, még ha egy egész élete munkája is van benne a házában? Arról nem is beszélve, hogy ez örökölhető, a bérlet pedig nem. Köszönöm, hogy meghallgatott.
Kedves Kaktusz!
Mindaz, amit leírt, azzal a kitétellel igaz. hogy tehermentes az ingatlanom.
Ha hitel van rajta, akkor ugyanúgy fizetek havi 30-50 ezret, legfeljebb az vígasztal, hogy egy idő után saját lakásom lesz.
A lényeg azonban tényleg az, hogy a magyar jövedelemből sokkal többet visz el a lakhatás.
Üdv: Zsolt