Pedig egy életünk van, és hogy ebből mit hozunk ki, ezért mi vagyunk a felelősek. De hogy ez a gyakorlatban hogyan működik, nézzünk egy (nagyon szomorú) gyakorlati példát!

Ma nem nagyon van félelmetesebb szó, mint a BAR-lista. Még akkor is, ha ma már hivatalosan KHR-nek (Központi Hitelinformációs Rendszer) hívják. Ez a szó annyira beleívódott a népnyelvbe, hogy nevezzük csak BAR-listának. Aki ide felkerül, annak garantáltan megváltozik az élete. Csak éppen rossz irányban.

A rettegett BAR-listára az kerül fel, aki 90 napon túl, a mindenkori minimálbért meghaladó lejárt hiteltartozást halmozott fel. Magyarul, nem időben törlesztett adóssága van. És ilyenkor, még ha vissza is fizeti, akkor is 5 évig fennmarad ezen a listán; így, ha bármikor, bárhol hitelt kér, azt bizony rögtön látják. Pláne, ha még nem is rendezte az elmaradását, hiszen ilyenkor aktív BAR-státuszú az illető!

Ma összesen 1.044.000 ember van a BAR-listán. Ebből az elmúlt öt évben 789 ezren kerültek fel, és csak tavaly 170 ezerrel nőtt ez a szám. Lényegében minden harmadik család érintett ebben a kérdésben. Néha látom, hogy milyen egy ilyen adósságcsapdában vergődő család. Ne akarják megtudni!

A hitel elmaradások ma már olyan méretű társadalmi gonddá váltak, hogy az egész országra sötét árnyat vet. Hogyan kerülhettünk ebbe a helyzetbe?

Múltkor egy volt állami gondozott fiúval hallgattam egy interjút. Elmesélte, hogy miután kikerült az otthonból, dolgozni kezdett, és kis híján éhen halt. Ugyanis az otthonban mindig volt mit enni, és egyszerűen nem jutott az eszébe, hogy erről most már saját felelősségére, magának kell gondoskodnia. Igazából a szocializmus alatt az egész társadalom állami gondozottként nőtt fel: biztos állások, biztos nyugdíjak és kötelező állami ellátások között. És most ránk tört a nagy szabadság, és arról elfelejtettek szólni, hogy innentől mi vagyunk a felelősek mindenért.

A válság előtt szinte tukmálták mindenkire a csodálatos hiteleket. És az ember alapvető pszichológiai felépítése miatt szívesen vesz fel hitelt, ugyanakkor természetellenesnek érzi a hitel visszafizetését. És az emberek nehezen álltak ellen a szirénhangoknak, alaposan költekeztek – hitelekből.

És akkor jött a válság. A forint értéke leesett, és akkor döbbentek rá sokan, hogy ők igazából nem is forintban vettek fel hitelt, hanem mondjuk svájci frankban, így hirtelen másfélszer annyit kell visszafizetniük. Az éppen csak kicentizett pénzügyek összedőltek.

Mit lehet tenni ilyenkor? Két út lehetséges.

Az egyik út a szokásos. Ilyenkor leülünk, a takarót a fejünkre húzzuk, nem veszünk át leveleket, nem vesszük fel a telefont, és várjuk, hogy leszálljon az égből Isten angyala / eljöjjön Kádár János/ kiszálljon az ENSZ biztonsági tanácsa / megjelenjenek a jóindulatú űrlények / betoppanjon a Napló stábja. Teljesen mindegy ki, de oldja meg helyettünk a gondot.

A másik út a csodás. Ilyenkor magunk kezébe vesszük a dolgot, minden módon próbálunk pénzt összekotorni, a családi költségvetést egyenesbe hozni, plusz munkát vállalni. Szorgalmasan próbálunk megegyezni a bankkal. Nyakukra járunk, nem panaszkodunk, próbálunk konstruktívak lenni.

Mindig sikerre vezet a csodás út? Sajnos nem. De körülbelül egymilliószor nagyobb esélyünk van, mint az említett szokásos úton.

Ugyanis tisztázni kell valamit. Ha hitelt veszünk fel, akkor azt vissza kell fizetni. Még egyszer leírom, mert ez sokaknak forradalmi újság. Ha hitelt veszünk fel, akkor azt vissza kell fizetni. Akkor is, ha megbetegedtünk, munkanélküliek lettünk, a forint árfolyama leesett, csődbe ment a cégünk, rossz volt a lapjárás. A bank minden eszközzel vissza akarja kapni a pénzét. És ,ha elolvasták a hitelszerződésüket, akkor tudhatják, hogy jó pár oldal csak arról szól, hogy ha nem fizetnek, akkor a bank milyen szörnyűségeket fog csinálni.

És ez így helyes. Ha Önök lennének a bank tulajdonosai, akkor gondolom nem legyintenének rá: ááá, nem is kell nekünk ez az odaadott pénz, csak ajándékba adtuk azt a sok milliárdot, úgy is annyi van… Kérdezzék meg a barátaikat, akiknek OTP részvényei vannak, így gondolják-e?

Néha úgy látom, olyan ma a magyar társadalom, mint a kisgyerek, aki véletlenül otthon marad a forró kályhás, szabadon hagyott gyógyszeres üveges, a lógó villanyvezetékes lakásban, és szabadon randalírozik. És most ordít, mert bajban van.

Mindez szolgáljon tanulságként mindenkinek, aki még nincs rajta a BAR-listán. Tervezzék meg a pénzügyeiket! Képezzenek tartalékokat! Kerüljék a fogyasztási-, személyi- és kártyahiteleket! És hozzák egyensúlyba a családi költségvetést!

És minden esetben viselkedjenek felelősen! Ha megtervezték a céljaikat, akkor innentől tekintsék felelősségüknek, hogy meg is valósítsák. Mert nem csak az felelősség, hogy nem mászunk bele a bajba, hanem az is, hogy elindulunk-e és megvalósítjuk-e a céljainkat.

Mi a lényeg? Az életben az emberek életét alapvetően az határozza meg, hogy milyen célokat tűznek ki maguknak. Alapvetően az, hogy mi lesz az életünkben, azt nem az határozza meg, milyenek a körülményeink, van-e szerencsénk, vagy sem, hanem az, hogy mit akarunk elérni, milyen céljaink vannak.

Mondok néhány példát erre. A súlyos esetekkel foglalkozó orvosok állítják, hogy a beteg felépülése alapvetően attól függ, hogy van-e célja és meg akar-e gyógyulni. Akinek komoly oka van arra, hogy meggyógyuljon, (vagy akár komoly okot teremt magának!) az meggyógyul.

Célok nélkül még egy egészséges ember is könnyen meghal. Több fiatal, 50 körüli nyugdíjas rendőr is járt nálam mostanában, (a rendőrök eddig még 25 év szolgálat után nyugdíjba mehettek). Mindegyik állította, hogy rendszeresen és gyakran előfordul, hogy a makkegészséges, bőven 60 alatti frissnyugdíjas rendőr kollégájuk, pár év alatt meghalt – mert úgy érezték, nincs miért élniük.

Mondok egy pozitív példát. Magyarország ingatlanpiaca világelső: nálunk a lakosság 93%-a a saját tulajdonú házában, lakásában lakik. (Összehasonlításként ez az arány a legtöbb fejlett országban 60% alatt van.) Sok közgazdász szerint egy ilyen magas arányú magántulajdonú lakásállomány egyszerűen lehetetlen. Az emberek jelentős része nem lenne képes lakást vásárolni. A dolog azonban nem így működnek.

Hogy keletkezik egy ilyen lehetetlen? Nézzünk meg egy átlagos fiatalt! Abban nő fel, hogy körülötte mindenkinek van saját lakása. Amikor elkezd dolgozni, teljesen sajátjának érzi a célt, muszáj, hogy neki is legyen egy saját lakása. Ezért messze az átlag erőfeszítés felett megtesz majd mindent a következő években, hogy neki is legyen saját lakása. És a kör a következő generációban újra indul. A közgazdászok, meg csak vakarják a fejüket a “csoda” láttán!

Az emberek többsége, nem tűz ki hosszútávú célokat. Időnként álmodoznak, meg mindenféle ködös elképzelés kavarognak az agyukban, de igazából nem terveznek.

Mert célokat tervezni nem könnyű. A legtöbben úgy gondolják, hogy ez igazán egyszerű: veszünk egy darab papírt és leírjuk, mi mindent szeretnénk.

Erre sokan azt mondják: minek leírni? Elég, ha fejben kitalálom! Nem elég… A leírt szónak az ereje hatalmas. A kínai mondás szerint a leghalványabb tintával leírt szó is erősebb, mint a leghangosabban kimondott.

A népszerű történet szerint, a Yale egyetemen 1953-ban felérést végeztek a végzős hallgatók körében, kinek vannak leírt hosszútávú céljai. Mindössze 3%-nak volt. Majd 20 év múlva újra elvégezve a felmérést, kiderült, hogy ennek a 3%-nak nagyobb a vagyona, mint a maradék 97%-nak.

Ez a történet nagyon szép és nagyon szemléletes – csak egy baj van vele, hogy nem igaz. Így ebben a formában ez egy városi legenda. És a gond az, hogy eddig hasonló felméréseket még senki sem végzett. Rövid távon a pszichológusok már egyértelműen bizonyították, hogy a leírt hosszútávú célkitűzés erősen segíti a megvalósulást, de húsz évet még senki sem tudott rászánni a dologra.

Ettől függetlenül ez a dolog nagyon is működik. De miért kell leírni? Erre több fajta elmélet is született.

Doubravszky György kicsit ezoterikusan ezt a következőképpen fogalmazta meg: Tegyük fel, hogy van egy emberek feletti valamiféle szellemi hatalom, ami jóindulatú. Jót szeretne velünk tenni, szeretné a kívánságainkat teljesíteni. Bele néz a fejünkbe, és mit lát? Egy nagy káoszt, kavargó, egymásnak ellentmondó vágyak kusza halmazát. Hol azt kívánjuk, hogy a szomszéd tehene dögöljön meg, hol meg azt, hogy a szomszéd maga. Ezt a mi jó szellemünk képtelen teljesíteni. Ezzel szemben, ha leírjuk mik a hosszútávú céljaink, ez számára egy “bevásárló lista” és szépen elkezdheti teljesíteni.

A pszichológusok szerint a cél leírása elköteleződés a cél mellett. És aki elkötelezi magát valami mellett, az sokkal valószínűbb, hogy meg is valósítja. Fogalmam sincs hogyan, de ez a dolog működik.

Akárhogy is nézzük, a legnagyobb sikert biztosító tettünk, ha életünk nagy céljait meghatározzuk, és ezek leírjuk. Én már válogatós lettem: akinek nincsenek hosszútávú céljai, azoknak előre mondom, nem tudok segíteni. Az nem baj, ha nagyon nagy (akár lehetetlenek tűnő) dolgokat terveztek meg: ha nagyon akarják megoldható. De ha csak azon töprengenek, miből oldják meg a holnapi bevásárlást, akkor menjenek a lottózóba.

Még egyszer megismétlem: a siker legfontosabb összetevője, ha kitűzzük a céljainkat. Mert ha ez megvan, biztos hogy megtalálják az ahhoz vezető utat, és csak találnak valakit, aki tényleg segít ezt megvalósítani.

Ezek alapján teljesen jogos a kérdés: lesz-e forradalom 2013-ban? Ugyanis 2013-ban lép életbe az új nyugdíjrendszert szabályzó “A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény“. Az elemzések szerint, ez alapján az újonnan nyugdíjba menők utolsó nettó fizetésük mindössze 25-40%-át kapják majd kezdő nyugdíjként. Tévedés ne essék, ez nem 25-40%-os jövedelemesés, hanem 60-75%-os! Ez messze túl van azon a határon, ahol a történészek szerint ki kell törnie a forradalomnak!

Ráadásul a magyar lakosság jövedelme az elmúlt két évtizedben minden más érzetünkkel ellentétben folyamatosan és erősen emelkedett. A közgazdászok szerint a rendszerváltás óta a magyar lakosság átlagjövedelme reálértékben (tehát az inflációt levonva) a mai napig megháromszorozódott! Ez egy lassú és folyamatos emelkedés volt – ezért nem látunk nap-nap után örömtüntetéseket a parlament előtt. Amikor ezt elmondtam a Pénzügyi Tervezési Műhelygyakorlaton többen is hitetlenségüket fejtették ki. Pedig gondoljon bele: Mennyi és milyen autó járt az utcákon 20 éve? Ivott-e bárki is ásványvizet húsz éve csapvíz helyett? Vagy Ice Tea-t a rendes tea helyett? És még hosszan sorolhatnám – a lényeg: bizony csendben és lappangva mindenkinek a jövedelme megnőtt.

Akkor elvileg adott a két követelmény: folyamatosan növekvő jólét után egy jóval 30%-nál nagyobb hirtelen jövedelem csökkenés. A forradalom 2013-ban ki fog törni.

Nem egészen. Ugyanis politikusaink nagyon szellemes és abszolút nem demokratikus eljárást találtak ki arra, hogy bár minden feltétel adva lenne, mégse törjön ki forradalom.

De először kezdjük az elején: miért kell ekkora szemétséget elkövetni? Miért kell ennyire alacsony nyugdíjat kapnia mindenkinek, aki 2013 után megy nyugdíjba?

Ha rátekintünk Magyarország népesedési adataira akkor rögtön látható, hogy 2013-ban kezd elmenni nyugdíjba az 1950-es évek elején született kiugróan nagy létszámú nemzedék, a Ratkó korszak szülöttei. ők egy-egy évjáratban majdnem kétszer annyian vannak, mint a mai fiatalok. Amikor ők nyugdíjba mennek, akkor a járadék befizetés helyett nyugdíjat vesznek majd fel. Az eddigi is erősen veszteséges nyugdíjrendszer teljesen összeomolna, ha ők is ugyan annyit kapnának, mint az azt megelőző nemzedékek tagjai.

Politikusaink ebben a helyzetben két megoldás közül választhattak. Az első megoldás az lett volna, ha mind a 3 millió magyar nyugdíjas nyugdíját egyenletesen csökkentik egy kicsit. Ez nem lenne vészes, csak kb. évi 2-3%-os csökkentés kellene. Ez azonban egy politikus számár öngyilkosság lenne, hiszen minden párt fő szavazó bázisa a nyugdíjasok (nézze csak meg bármelyik párt kampány plakátjait). Három millió nyugdíjas kedvét elrontani – ez bármelyik párt számára halálos ítélet.

Ezért okos politikusaink másik utat választottak. Ezért a már nyugdíjban lévők nyugdíjához nem nyúlnak, viszont az egész balhét a frissen nyugdíjba menők nyakába vágják: nekik lélegzetállítóan csökkenni fog a nyugdíjba vonulással a jövedelmük. De ők egyszerre kevesen vannak, havonta csak tizenkétezer ember.

Nyilván minden hónapban az a bizonyos tizenkétezer iszonyúan pocsékul fogja érezni magát, pár százan még majd tüntetni is el fognak menni. Mit fognak erre politikusaink mondani? És itt jön a második furfang. Ugyanis az erre vonatkozó törvényt nem véletlenül hozták meg még 1997-ben. (Itt jegyzem meg a szavazás eredménye 325 igen és 21 nem volt. Tehát lényegében mindenki támogatta…) Szóval politikusaink ezt fogják kérdezni a havi tizenkétezer teljesen jogosan elégedetlen friss nyugdíjastól: Eddig hol voltatok? Tizenhat éve meghoztuk a törvényt, miért nem készültetek fel rá? Volt elég időtök!

Ez nem egy vidám történet: forradalom ugyan nem lesz, viszont lesz egy nemzedékünk, akin példát statuálnak. Ők azok, akinek nagyon kevés jutott gyerekkorukban. Ők azok, akik közül csak nagyon kevesen járhattak egyetemre. Ők azok, akik kemény munkával felépítették, majd még keményebb munkával lebontották a szocializmust. És most ők azok, akiknél elfogy a szociális rendszer. És ők azok, akin mindenkinek meg kell tanulnia a demográfiailag elfogyó és egyre tovább élő szép új világ rendjét. Mert innentől aki nem rakja össze a saját maga számára az öregkorára maga a nyugdíjtőkéjét, az mélynyomorban töltheti öregkorát. És milyen remek hír – ez az időszak, ahogy nő az átlag életkor, mostantól már átlagosan több mint húsz év!

Fotómontázs Kernstock Károly: Agitátor című képének felhasználásával

A pénzügyi tanácsadó hivatása, hogy hosszútávon gazdaggá tegye az ügyfeleit. (Erről a mondatról igen hosszú elemzést tarthatnék. Annak idején a feleségem mesélte, hogy a bölcsészkaron az egyik professzora egész évben egyetlen 16 soros verset elemzett. Nos, ez a mondat is megérne egy ilyen elemzést…) Szóval: a pénzügyi tanácsadó hivatása, hogy hosszútávon gazdaggá tegye az ügyfeleit. Akkor szeretnék mindenkinek újévi fogadalmakat javasolni, hogy valóban meggazdagodjanak! Válogassanak belőle, mindegyik jó!

1. Leírjuk, mi mindet szeretnénk az életben

Látszólag ez egyszerű dolog: leülünk, rászánunk egy órát és megírjuk, mi mindent szeretnénk elérni az életben. A kutatások azt bizonyítják, hogy azok az emberek, akik megírták ezt a listájukat, az életben 10-20-szor annyi eredményt érnek el, mint azok, akik nem csinálnak ilyen listát.

Ennek ellenére érdekes módon szinte minden kultúrában, a középosztályban az embereknek csak kb. 3%-a írja valaha is össze a céljait. Ez egészen megdöbbentően alacsony arány. (A Pénzügyi Tervezési Műhelygyakorlat felmérése szerint ez az arány Magyarországon is igaz.)

Az alkalmazott pszichológusok kutatásai szerint a sikeresség mértékét 300%-3000%(!)-al növeli, ha leírjuk a céljainkat és ezeket rendszeresen elővesszük, nézegetjük. Ennek az okairól majd egyszer még hosszasabban is fogok írni, mindenesetre, ha akarnak egy jó, és könnyen teljesíthető fogadalmat először válasszák ezt!

Meg kell mondanom, ez bár látszólag egyszerű -de próbálják ki-, igazából nagyon nehéz! Az emberben iszonyú lelki gátlások támadnak, ha elhatározza, hogy leírja (nem kigondolja, le is kell írni!) mi mindent szeretne megvalósítani az életben.

2. Megtervezzük hosszútávú pénzügyeinket és erre félre is rakunk

Ha megvannak a céljaink, akkor már csak meg kell valósítani. Végig kell számolni mikorra és mi minden kell az egyes céljaink megvalósulásához. (Bocs én pénzügyi tanácsadó vagyok - nekem a “mi minden” azt jelenti, “mennyi pénz”).

Igazából innentől a mi szakmánk az, hogy hogyan lehet megvalósítani. Mit és milyen ütemezésben kell rááldozni, hogy addigra, amire kell, készen álljon az a pénz, ami a megvalósításhoz kell. Itt ezen a ponton valószínűleg érdemes leülni egy szakemberrel, mert ezt meg is kell valósítani.

Sajnos itt ezen a ponton sokan megrettennek. Ahogy Zorán mondja:

Oly sok ember merész álmokat sző,
De a siker árát sokallja ő

De szilveszterkor legalább azt megígérhetjük, megnézetjük mennyi is lenne a “siker ára”.

3. Elegendő rövidtávú tartalékot képzünk

Az egy szép dolog, hogy menetelünk a hosszútávú céljaink felé, de az élet sok és váratlan kalandot hozhat. Mindezek rövidtávú átvészeléséhez tartalékokkal is rendelkeznünk kell. Ennek mértéke általában 3-12 havi családi költségvetésnyi pénz kell, hogy legyen. Ha ez nincs, akkor a legkisebb váratlan anyagi megrázkódtatás is csődbe viszi a családot. Mindig legyen tartalékuk! (Ha más nem, a mostani válságban szép (?) példákat láthattunk, mi történik egy tartalék nélküli családdal.)

Ha se tartalékunk, se programunk a hosszútávú céljaink tőkefelépítésére, akkor ezt párhuzamosan kell elindítani. De a lényeg: legyenek tartalékaink!

4. Először magunknak fizetünk

Ilyenkor az emberek többsége felhördül: de hát miből? Tartalékok, meg tőkefelépítés – de nekem így is éppen elfogy minden pénzem hó végére! (Felmérésem szerint a magyar lakosság 95%-a minden hónapban pont annyit költ, mint amennyit abban a hónapban keresett.)

Kiyosaki: Gazdag papa, szegény papa című pénzügyi sikerkönyvében írja ezt a nehezen érthető kulcsmondatot: “A szegények először másoknak fizetnek, aztán maguknak. A gazdagok először maguknak fizetnek, aztán másoknak.” Hogy értsük ezt?

Milyen egy szegény család költségvetése? Megjön a havi bevétel és akkor kifizetik a csekkeket, a bevásárlást, tankolást, mozit, stb. Ezeket mind másoknak fizetik – a közmű vállalatoknak, bankoknak, boltoknak és a benzinkutasoknak. Ami marad, azt rakják félre maguknak. És mi marad? Gyakorlatilag semmi. És ezért maradnak szegények.

A gazdagok először maguknak fizetnek: befizetik a havi részleteiket a hosszútávú céljaik felépítéséhez és növelik egy kicsit a tartalékaikat. Ez az övék – maguknak fizetnek először. Aztán nyugodt szívvel elköltik a többit. Ezért lesznek gazdagok.

Fogadják meg – jövőre először maguknak fizetnek!

Boldog új évet és minden fogadalom teljesülését kívánom!